Mert hát valóban, egy ideig próbáljuk elhessegetni a gondolatot, nem figyelni oda, úgy tenni, mintha nem is zavarna! Néha talán elhúzzuk a szánk, teszünk egy-két 'finom' megjegyzést. Aztán egyszer csak, hirtelen, mélyről feltörő érzésként kiáltjuk ki a világba, hogy épp most miből is van elegünk!

És milyen jó is akkor, abban a pillanatban! Aztán másnap visszasüllyedünk a hallgatás mély mocsarába.

Na de aki folyton kiabál, annak előbb-utóbb elkopik a hangja...